Sajnos múlt héten előjöttek a kezelés során olyan melléhatásaink, hogy P. nem evett, nem ivott, sírva fájlalta a pocakját, úgyhogy Cs. megfogta szerdán és visszavitte a kórházba. Nem is engedték haza, ki volt száradva, infúziót, különféle fájdalomcsillapítókat kapott, majd péntekre jobban lett, de nem jöhettünk haza hétvégén, mert ma indult a 2. kezelés, ami miatt csütörtökig eleve ott kellene lennünk.

Köszönet a szüleimnek, akik itt voltak velünk a hétvégén, és segítettek nekünk!

Azért az élet mindig bebizonyítja, hogy vannak nálunk sokkal rosszabb helyzetben lévők is...Mikor szerdán bekerültünk, a mellettünk lévő ágyon egy tinédzser korú roma fiú feküdt. Mondanom sem kell, bennem egyből megszólaltak az előítéletek... Aztán elkezdtünk beszélgetni a nővérével, aki egy nagyon szomorú sorsot mesélt nekünk. Egy Kaposvár melletti kis faluból érkeztek, Laci Ewing szindrómás, megoperálták, végigcsinált egy kemoterápiát, majd az utolsó negatív kontroll-MRI után hazamehetett. Viszont nem volt jól, így kb. 1 hónap múlva újra készítettek egy felvételt, amin láttak több kiújult a daganatot, és olyan helyen, amit nem lehet műteni. Az orvosok szerint utólag visszanézve, valóban látszott valami eltérés az előző felvételen is, de nem volt egyértelmű...magyarul a hanyagság miatt most meg fog halni egy 20 éves fiú, aki mindezt még nem tudja, a nővére ápolja, a szülei meghaltak.

Gyakorlatilag elláták gyógyszerekkel, és hazaküldték haldokolni...nem tudjuk, hogy valaha találkozunk-e velük még az osztályon. Remélem. Mindezek tetejébe két! egész napot vártak arra, hogy jöjjön értük egy betegszállító, aki haza tudja szállítani őket. Én felajánlottam, hogy a saját kocsimon elviszem őket, de sajnos Lacit csak fekve lehet szállítani.

Számomra a tanulság: nem szabad egyből előítéletekkel gondolkodni, és meg kell tanuljam szeretni az embereket úgy, ahogy vannak, és olyannak, amilyennek születtek. Vallásra, nemre, bőrszínre....stb. való tekintet nélkül.