Tudjátok ma hosszú-hosszú idő óta ismét elmentem templomba. Nem vagyok különösképpen vallásos, hiszek ugyan valamiben, de hogy mi az, azt sosem tudom...

A mai műtét 4 órás volt, és sajnos ki kellett venni P.  alsó tüdőlebenyét. Viszonylag jól viseli, de sokkal többet altatják, mint legutóbb, és gerincbe kötött fájdalomcsillapítást is kap. Azonban nem ment az intenzívre, hanem egyből a sebészeti osztályra került. Ezt felfoghatjuk pozitívnak is, hisz nem tartotta olyan rossz állapotúnak az orvosa. Várhatóan szerdán átviszik a II. Klinikára, ahol megkezdik a kemoterápiát.

Hogy mit érzel ilyenkor? Hogy mi az a görcsös fájdalom, amikor látod kitolni a gyerekedet a műtét után csövekkel mindenhol? Hogy milyen, amikor kinyitja a szemét, és megkérdezi vele: miért? Miért kell nekem az életemért ennyit küzdenem?!

Nem, ezt nem lehet elmondani. Ezt az érzést, csak érezni lehet...

Hát... ezért mentem Isten házába. Hogy válaszokat kapjak. Az a legérdekesebb az egészben, hogy mikor kijöttem onnan, úgy éreztem megkaptam, amit szerettem volna.

Mert mi, mi hárman, minden akadályt képesek vagyunk legyőzni.. Mert mi, mi hárman, igazán most lettünk egy család. És egy család harcol és csatákat nyer, újra és újra nekifut, ha kell.

Mert a gyerekünk élni akar, mi pedig a gyerekünkkel szeretnénk élni.